A szépség, a fiatalság, bármennyire is őrizzük a legjobb kozmetikumokkal, az idő múlásával lassacskán megfakul. De valóban az ifjúság, a szépség az, amit őrizni akarunk, és mindez csak átmeneti, csak életünk egy rövid szakaszában a miénk? Kölcsön kapjuk, míg szükségünk van rá, míg meg nem találjuk párunkat, aztán visszakéri az élet? Lehet. És vannak, akik úgy gondolják, éppen eleget voltak fiatalok, hamvasak, üdék, szépségüket most már gyermekeiknek örökítik át, viseljék ők, s büszkén, jólesően nézik bennük mindazt, amit öregedő tükrük már nem mutathat meg nekik.
Igen, valóban vannak ilyen nők, elismeréssel gondolok rájuk. Csodálom azt a lelkiállapotot, amelyben megélik öregedésüket. Békében, összhangban az évekkel, vagy dacolva azokkal, de nem titkolózva, elcsalva belőlük. Ezek a nők, akik – legalábbis látszólag – minden törés nélkül, fokozatosan tudnak szépen és kiegyensúlyozottan, elégedetten és büszkén öregedni, míg egy nap, már a külvilág is elismeri, hogy tényleg megöregedtek. De azt a címkét is felemelt fejjel, önmagukat vállalva viselik, sőt kellemes melegség járja át szívüket, mikor az öregségükben benne foglaltatik mindaz, amit életük során letettek az asztalra, amikre öröm visszagondolni, amiket ők alkottak. Az a lánc, melyet tovább fűztek gyermekeik születésével, az a harmónia, melyet megteremtettek, hogy élhetővé tegyék a hétköznapokat, az a szeretet, melyet szüleiktől kaptak, s egy részét nekik adták vissza, másik részét gyermekeiknek adták tovább.
Kommentek