Valahányszor megnéztem eddig Jane Austen valamelyik regényéből készült filmet, mindig ugyanaz a megfoghatatlan szomorúság, bizonytalanság, kilátástalanság érzése kerített hatalmába, annak ellenére, hogy a film látszólag hepienddel végződik. Persze mindenki kap valakit a végén, vagy a szerelmét, akiről már többször is le kellett mondania, vagy egy igazi jóembert, akihez foghatót csak álmodni lehetne. Önsanyargató mazochizmussal nézem végig újra és újra ezeket a filmeket, amiket imádok, és amik után, de már alatta is, sőt, mivel kívülről ismerem őket, már előre feltámad bennem az a keserű érzés, amit az a tudat vált ki, hogy nincs jó megoldás.
Nem is tudom, minek kéne jobban drukkolnom? Annak, ha a szerelmével jön össze, de érzem, hogy nem fog az a kapcsolat örökké tartani, vagy annak örüljek, ha egy hozzá illő szerény, jó anyagiakkal rendelkező, kellemesen unalmas férfi veszi el álmai nőjét, bár a lány nem éppen őrá várt, de mindenki megnyugtatja, ő a legjobb parti. Mikor járna jobban a szereplő, és persze mikor jár jobban az életben a fiatal, eladósorban lévő lány, aki előtt ott az élet, és aki arról álmodik, hogy a szerelme a világ legszebb, legokosabb, legdaliásabb férfiúja, aki mellett leéli majd az életét, és akivel a haláláig boldogan él majd. Valahogy az életben inkább úgy történik, hogy a kiválasztottja a harmadik évtől már szívesebben jár munka után sörözni a haverokkal, és a lány a gyerekekkel inkább megy haza az anyjához hétvégéken, mint a párjával közös programokra.
Kommentek