Mintha már órák óta sírna a gyerek, hát nincs itthon senki? Éva a kanapén fekszik nyitott szemmel, a csillárt bámulja. Nem hallja a gyereksírást? Hallja is meg nem is. A füle hallja, de az agyáig nem jut el, így nem is adhatja ki a parancsot a lábainak, hogy mozduljanak. Már háromhetes Babó, de Éva még mindig nem fogta föl, hogy valóban van egy kisbabája, és hogy ez most már mindig így lesz. Mármint, hogy ez nem egy átmeneti állapot, nem csak egy rossz nap utáni fejfájás, egy álmatlan éjszaka, hanem ez a valóság, az ő élete.
Még a hetedik hónapban is dolgozott egy multi cég marketing területén, elég nagy pörgésben, bár akkor már csak hat órában, sőt a kilencedik hónapban is bejárt még alkalmanként. Nehezen adta át a területét, már évek óta bedolgozta oda magát, a feszültséget és a felelősséget is jól bírta. Amikor kiderült, hogy babát vár, azt hitte, ő a világ legszerencsésebb embere, egy jóképű, sikeres férj, egy gyönyörű lakás, és egy kisbaba. Mi kell még a boldogsághoz? Azonban az utóbbi hetekben már nem így gondolja. A kórházi néhány nap még maga volt a paradicsom. A kislánya egészségesen született, a nővérek lesték minden gondolatukat, kipihente magát, a férje reggel, este bent volt náluk. Aztán amikor hazamentek, a kész gyerekszoba várta őket, amit a férje vásárolt, és rendezett be a kórházi napok alatt. Neki semmi dolga nem volt, csak a babájával foglalkozni. Ha egy másik cumisüveg kellett, a férje rohant a patikába, és hozta, ha egy kényelmesebb hálóingre volt szüksége, másnap megvette a férje, ha halat evett volna, rendeltek az étteremből. Korábban minden hétvégén nagy bevásárlást csináltak, akkor órákat töltött a szupermarketben, meg a plázában, most a hétvégén a férje megvett mindent.
Már három hete nem volt a munkahelyén, de nem telik el nap, hogy ne jutna eszébe, vajon hogy mennek a dolgok nélküle. A kollégái csak a jövő héten látogatják meg, nem mertek a kicsire olyan korán rárontani. Anyukája volt már itt párszor, de nem volt benne köszönete. Mindent megkritizált, amit tett: miért fekve szoptatja, amikor ülve sokkal jobb, miért cumisüvegből itatja, amikor pohárból kellene, nehogy rászokjon a cumira a szopás helyett is, miért úgy fürdeti, miért nem hagyja sírni….szóval semmit nem csinál jól szerinte. Pedig örült, hogy jön a “nagyi”, milyen büszkeség töltötte el, hogy már neki is van gyereke, és már előre örült, hogy anyja is milyen boldog és büszke lesz rá, de nem így történt. Nem volt büszke, sőt, inkább lekezelő, mintha a gyerekneveléshez csak ő érthetne, más nem. Amíg dolgozott, megengedhették volna maguknak, hogy takarító járjon hozzájuk, de nem volt rá szükség. Annyi energiája volt, hogy két este, vagy egy szombat délelőtt mindent kitakarított, kivasalt, néha még főzött is. Most azonban semmire sincs ideje: ha nem szoptat vagy tisztába tesz, akkor pihen. Képtelen kialudni magát, egyre fáradtabb. Már napok óta nem rakta ki a mosogatógépből az edényeket, így a koszosak ott sorakoznak a pulton. A mosógépet is meg kellene rakni, de nem bírja, majd talán délután. Hétvégén a férje takarított ki, mert felkelni sem volt ereje.
Babóka holnap lesz egyéves. Éva már sokszor elképzelte, mi mindennel készül majd a születésnapra, meghívja a barátait, akiknek hasonló korú gyerekei vannak, vagy a családot, és tortát rendel, meg szendvicseket, vagy főz valami különlegeset, szépen feldíszíti a szobát, meg a bejárati ajtót. Az ajándékon is törte a fejét, de végül nem ő találta ki, hanem a férje, aki meg is vette, pedig sokat járt utána, de pont olyat kapott, amilyet elképzelt. Még ki is kellene takarítani, meg rendet csinálni, de valahogy semmihez nincs kedve, se energiája. Lehet, hogy le kellene mondani rosszullétre hivatkozva. Majd hármasban megünneplik. Felkelni sincs ereje, nemhogy egy halom dologgal készülni…. Lemondta.
Kommentek