Kimondhatnánk, de nem tesszük. Csak kertelünk, körülírjuk, hallgatunk, azt mondjuk, hogy értem, értem, amit akarsz, meg sem várva, hátha a másik mondana még valamit, más megközelítésből. Mennyivel egyszerűbb lenne az életünk, ha valóban azt mondanánk, amit gondolunk, és kimondanánk, amit szeretnénk, és akarnánk meghallani, amit mondanak nekünk. Nem kellene felesleges köröket futni, félreértésektől tartani. Ehelyett játszunk, és így egy hatalmas játszma lesz az egész életünk. Pusztán a játékért, az izgalomért választjuk a nehezebb utat, a bonyolultabb megoldást? Ha van egyáltalán megoldása, pozitív lezárása egy csupán sejthető, kikövetkeztethető reakciósorozatnak. Attól tartok, hogy nincs.
Az üzleti életben vagy a politikában elfogadjuk, de legalábbis tudomásul vesszük azt a kis játékot, hogy a szereplők megpróbálnak olvasni egymás gondolataiban, a sorok között, kitalálják a másik következő lépését. De mi van a kapcsolatainkkal? Nem az őszinte barátságról beszélek, remélem, még van olyan, hanem a többiről. Mintha folyamatosan a fekete-fehér-igen-nem-et játszanánk, csak éppen pont azokat a szavakat nem szabad kimondani, amik egyértelművé tennék a mondanivalónkat. Bizalmatlanság vagy félelem? Miért? Talán, mert attól félünk, hogy mi elmondjuk az érzéseinket, a véleményünket, gondolatainkat dolgokról, a másikról, magunkról, ám a másik már nem fogja ugyanezt tenni, és mi kiszolgáltatva, lemeztelenítve állunk majd a másik előtt? Marad tehát a játszma.
Kommentek