Mielőtt megszületett a lányom, felszerelkeztünk mindenféle babakellékkel, hogy semmi ne érjen minket váratlanul, ha majd hazamegyünk a kórházból. Az első éjszaka tulajdonképpen alvás nélkül telt, mindhármunk részéről. A lányom néhány órányi alvás után felébredt, majd keservesen sírni kezdett. Éhes, gondoltam, próbáltam megszoptatni, evett-evett, de aztán újból sírt. Tisztába tettem, megmasszíroztam a pocakját, de semmi eredmény. Aztán előkerült a cumisüveg, ivott pár korty teát. Na, most már megnyugszik, gondoltam, végre visszafekhetünk aludni, ő is elfáradt, hiszen vagy két órája kisebb-nagyobb megszakításokkal bömbölt, de nem. Sírt, s csak akkor hallgatott el, ha felvettük a kezünkbe.
Persze, hiszen hallania kell a megszokott hangokat, a szívdobbanást, anya, apa szívének biztonságot adó, megnyugtató, ütemes verését. Már csak hüppögött, végül a kezünkben elaludt, és végre visszatehettük a kiságyába. Jött a második éjszaka, és pontosan úgy telt, mint az előző. Aztán a harmadik, a negyedik és a többi is. Egyre fáradtabbak lettünk, ingerlékenyebbek, a férjem a munkahelyén igyekezett kipihenni magát, én a délutáni alvás alatt, de egyre nehezebb volt minden. Aztán jött a sokadik éjszaka, már hetek óta alig aludtunk, amikor a férjem, némi türelmetlenséget tanúsítva, azt mondta, ki kell találnunk valamit, mert ezt így nem lehet bírni tovább. Hirtelen bevillantak a főnővér szavai, aki a kórházban rendszeresen felkereste az újdonsült kismamákat és tanácsokkal látta el őket. Azt mondta, a kisbaba biztonságra vágyik, enni, aludni is úgy tud igazán, ha érzi az anya, apa nyugodt, mindentől és mindenkitől megóvó jelenlétét, meleg, békét sugárzó hangját, ám, ha idegesek, kimerültek, izgatottak a szülők, akkor a babán a bizonytalanság, a félelem fog eluralkodni, és sírni fog. Azaz, a szülőnek is, a babának is az a legjobb, ha tudnak pihenni. Ehhez egy kis szigorra, és nagy adag következetességre van szükség. Ha már mindent ellenőriztünk a síró babán, tehát nem éhes, nem szomjas, nem pisis, nem kakis, nem fáj a pocakja, akkor csak üljünk mellé, paskoljuk egy kicsit a popsiját, beszéljünk hozzá, énekeljünk, és türelmesen várjuk meg, míg elalszik. Néhány alkalom után, már tudni fogja, hogy neki most ez a dolga, ráadásul, könnyebben is alszik el, ha nem feszült, vagy izgatott, vagy kimerült a sok sírástól. A szülőknek is pihenniük kell, hogy lépést tarthassanak az újabb kihívásokkal, hiszen a baba napról napra fejlődik, mind értelmesebb, izgalmasabb lesz, minden ébren töltött pillanatánál ott kell lenni, hiszen ő maga egy csoda, de ehhez elegendő alvásra van szüksége mindenkinek.
Így hát elhatároztuk, szigorúak leszünk, persze nem a babánkhoz, hanem önmagunkhoz, és nagyon következetesen fogunk eljárni, nem vesszük folyton kézbe, ragaszkodunk a napirendhez, és ha nem tud elaludni, mellette maradunk, de az ágyában hagyjuk. Nagyon spártainak tűnt először mindez, és aggódtam, vajon nem sínyli-e meg a lányunk, de láss csodát, tökéletesen bevált. A szigorú napirend egy fajta kommunikáció: a lányunknak, mint minden babának, kitűnő volt az időérzéke, pontosan tudta, mi fog következni, várta türelmesen az étkezést, az öltözködést, még ha ez utóbbit nem is kedvelte, nem kellett egy pillanatig sem bizonytalanságban lennie. Tudta, hogy amikor beteszem a kiságyába, aludnia kell, és ha nem volt még fáradt hozzá, akkor eljátszott magában, míg elálmosodott. A közelében maradtam, érezhette a jelenlétem, és nem ellenkezett. A kezdeti nehézségek után elmondhatom, hogy nyugodt, kiegyensúlyozott baba lett a lányunk, és így mi is élvezhettük a babaságát.
Kommentek