Amikor az Omszki tó körüli futópályán futok, hol az egyik irányba indulok, hol a másikba, attól függően, éppen milyen kedvem van. Mindenképpen találkozom másokkal, mert vagy lehagynak, vagy én hagyok le másokat, vagy szemben futnak velem. A legérdekesebb, amikor szemben futunk egymással, vagyis van némi kontaktus, látjuk a másikat, lehet köszönni, esetleg néhány szót mondani, ráadásul egy kör alatt kétszer is megesik, és mivel lehetőleg több kört futunk, többszöröződik a találkozások száma.
A legkülönfélébb emberek futnak itt: van aki szinte minden nap lejön, rendszerint ugyanabban az időben, vagy aki szintén gyakran fut, de amikor éppen lehetősége van. Van, aki hihetetlen energikusan, lendületesen, hatalmas erőbedobással tud futni, a körök csak úgy peregnek, és villámgyorsan lefutja a saját magának kiporciózott 5-10 km-t. Vannak, akik szép komótosan, kocogva, épphogy nem gyalogolva futnak, barátjukkal, ismerősükkel, végig beszélgetve, szemmel láthatóan élvezve a friss levegőn, jó társaságban töltött időt. Vannak, akiknek sok egy kör folyamatos lefutása, ők bele-bele sétálnak, pihennek egy kicsit, aztán folytatják, sőt a „nem futás” is kicsivel intenzívebb, inkább erőteljes gyaloglás.
Szóval bármilyen szinten tart valaki a futásban, kezdő, haladó, profi, műkedvelő, minden előítélet, kényszer, elvárás nélkül fut, és futhat, csak támogató, elismerő mosoly lehet az értékelés, hiszen már az magában egy komoly lépés megtétele, hogy a mozgásra szánt idő alatt nem a tv előtt ült, nem egy kakaós csigát majszolt, hanem erőkifejtést végzett, legyőzte saját kényelmét, ellenállását.
Kommentek